Élménygyűjtemény: Egy naaagy kirándulás (ott bizony)

A Preikestolhytte a kiindulópontja a legrövidebb útnak a Preikestolen felé. Ennek megfelelően az úton ezernyi kiránduló volt. Hozták-vitték őket buszokkal a menedékházig, ahonnan tényleg csak néhány km-re van a szikla. A kilátás pazar volt, és tényleg meseszép a hely, de nagyon sokat rontottak rajta a neveletlen "kirándulók", akik között volt olyan, aki banánhéjat dobott le a szikla szélén, de akadt olyan is, aki tüzet rakott a szemetéből fenn a kövek között...
Amikor mi nem vissza a Preikestolhytte felé vettük az irányt, hanem tovább indultunk az úton Songesand kikötője felé akkor hirtelen megcsappant ám az emberek száma is.

A táj továbbra is pazar volt. 7-800 m és 400 méter között ingázva, nehéz terepen haladtunk tova. A számtalan tó egyike mellett egy házaspárral találkoztunk, akik két babát vittek a hátukon; egy-egy olyan "babát-háton-hordós" táskában. Eszméletlenek aranyosak voltak... A Songesand előtti kikötőnél - Brattelinél - leereszkedtünk tengerszintre, fogtunk egy kompot, és átmentünk vele Lyseboten-be, a fjord másik végébe. Itt megálltunk annak a turista egyesületnek az ottani házánál - amelyikhez még Bergenben csatlakoztunk (DNT), megvártuk, amíg kisül a friss kenyér, amiből mi már épp kifogytunk, meg vettünk még mellé csokit, és uccu neki, megindultunk a Kjeragbolten felé.

Az emberek többsége Øygardsstøl-be kocsival megy fel, mert ezzel spórol kb 650 méter szintet, és egy műúton sétát, de ugye nekünk nem volt ilyen lehetőségünk. Cserébe viszont egy több mint 1 km hosszú alagútban lévő szerpentinen kutyagolhattunk fel, ami egyébként meglepően hangulatos volt.

Fenn, az Øygardsstøl-ön vacsoráztunk, aztán nekivágtunk a Kjerag-nak, ami innen még 6 km, és 300 méter szint. Persze ezt a 300 szintet az első 1 km-en föl is szedtük, hogy aztán a másodikon leadjuk, majd a harmadikon újra felszedjük. Persze mindezt csak azért, hogy aztán még egyszer megismételhessük ezt a kis ciklust. A lényeg, hogy az a 300 szint nagyjából 1000 lett, mire tényleg felértünk a Kjeragboltenhez, ráadásul ennek elég komoly hányadát sima, csúszós gránit sziklákon tettük meg, sokszor láncok segítségével. Mire fenn voltunk a Kjeragon csaknem besötétedett. A táj gyönyörű volt, eszméletlen kilátás az 1 km mély fjord fenekéig. Nem igazán találok szavakat, sem kifejezéseket, amik kielégítően leírnák a látványt. Csináltunk néhány képet, és elvackoltuk magunkat egy szélárnyékos helyen éjszakára. Én hajnal kettőig mélyen szundikáltam, aztán már nem volt olyan békés az álmom, mert elég rendesen lehűlt a levegő, és az én hálózsákomat bizony nem erre kalibrálták... Azért így legalább láthattam a csillagos eget, és a fjordban kúszó fellegeket. Ez is egy élmény volt.

Pirkadatkor indultunk tova, minden teketória nélkül, mert átkozott hideg volt, és csak a mozgás tudott igazából újra felmelegíteni. Innentől az út már nem volt olyan szép, mint eddig, de így sem volt kutya. Ha nem sétáltunk el 20 tó mellett, akkor egy mellett sem. És persze ezek között volt olyan, ami magasabban volt, mint a Kékes... Amit a terepről érdemes tudni: nincs olyan, hogy sík. Csak sziklák föl, és sziklák le. Ha mégis van sík, akkor az átverés, és ha azon visz keresztül az utad, akkor ott bizony egy tavat találsz, és lápot mindenhol. Szóval ha nem a meredek lefelé, vagy fölfelé lassít, akkor az ingovány. Egyszerűen képtelenség ezen a terepen tempót menni. Ha egy nap megteszel 30 km-et, akkor hős vagy. Nomeg persze elmebeteg is...

Egy másik tény, hogy kevés az énekesmadár ebben a magasságban. Éppen ezért kolompoló birkákkal helyettesítették őket a norvégok. Birkák vannak mindenhol. Fotóztam birkákat 400 méteren, 700 méteren, és 1100 méteren is. Egyszerűen bárhova mész, ők már ott legelnek. Nagyon jó arcok egyébként.

Egy harmadik tény, hogy nagyon figyelni kell a jelzésekre. Annyira kopár ebben a magasságban a vidék, hogy mindenhol köveket halmoznak egy-egy sziklára, és arra festenek jelzést. Ez a halmozás persze gyakorta azt jelenti, hogy egyetlen követ tesznek rá egy másikra. A lényeg, hogy baromi könnyű elvéteni az utat, mert ösvény az igazából nincs, viszont ha elvesztetted, akkor irdatlan nehéz megtalálni. Majd erről is keresek képet, hátha készítettem néhányat.

Ezen a napon már kevesebbet fotóztam, mert komphoz igyekeztünk Flørlibe, és annyira azért nem volt sok időnk. Flørli felett az egyik turista út egy lépcsősorban ér véget. Régen itt egy sikló-szerű felvonó üzemelt, ami jó 700 méter magasra hozta-vitte a turistákat, de ez már a múlté. A sínek megvannak, de melléjük - illetve helyenként rájuk - ácsoltak fából egy lépcsősort. Na persze nem cicomázták túl a dolgot, szóval kb olyan széles, hogy egy ember pont elfér rajta, és a lépcsőfokok is elég rövidek. De azért unalmasnak nem volt mondható a lefelé út, mert egy csomó féle-fajta-formájú lépcsőszakasz váltotta egymást.

Ha még nem említettem volna, akkor csak úgy zárójelesen megjegyzem, hogy 4444 lépcsőfokból áll a trappe, szóval mire leértem remegett a térdem rendesen. A másik ok, amiért nem volt unalmas, hogy kb 40 emberrel találkoztunk, akik felfelé igyekeztek a lépcsőn. Öregek, fiatalok, családok; kirándulók, de mind nagyon-nagyon kedvesek, és közvetlenek. Egy csomóval álltunk le beszélgetni, amíg megkerültük valahogy egymást. Eszméletlen volt.

Itt megint egy szusszanatnyi szünetet tartok a történetben, és átadom a terepet a képeknek.