Egy naaagy kirándulás (és vissza)

Mini-trilógiám befejező részében pedig akkor essen pár szó a hazaútról. Lenn Flørliben volt végre térerő, és felhívtuk az egyik bergeni magyar srácot, Árpit, hogy nézze már meg mikor megy busz Stavangerből Bergenbe. Tök fel voltunk dobva, mikor mondta, hogy háromnegyed hétkor jön el az utolsó. A kompunk negyed négykor kellett hogy megálljon Flørliben, és onnan Stavanger nem több, mint két óra, szóval biztosak voltunk benne, hogy aznap már otthon alszunk. Persze még véletlenül sem így lett, ugyanis ez egy kiránduló-tájnézegető komp volt, ami alig haladt, és meggyőződésem, hogy a fél motort ki is szerelték, hogy még több mikrofont tehessenek bele, mert közölte a végén a kapitány, amikor már nem volt látnivaló, mert kvázi a nyílt tengeren haladtunk, hogy ez a végsebesség... Egyébként a fjordban minden sziklánál megállt, és anekdotázott róla a hangosbeszélőben a kapitány. Gyönyörű amúgy a fjord, ez nem vitás, de azért az út nagyját azt átaludtuk.

A lényeg, hogy este 7-re értünk be Stavangerbe. Ekkor már erőteljesen fájt a torkom is; nem tett neki jót sem az éjszaka, sem az, hogy egész nap csak jéghideg forrásvizet tudtam inni....
Megnéztük, hogy mikor hogy mennek a buszok, majd Ádám felhívta Tone-t, akit még Bergenben Árpi ajánlott nekünk stavangeri szállásadónak. Tone egy idősebb hölgy, aki egy néhány szobányi szállást üzemeltet. Annyira tündéri volt, ott szabódott Ádámnak a telefonban, hogy "hát Ő mindig megfogadja, hogy azt a szobát már nem adja ki, de úgyis mindig kiadja végül..." Szóval lett egy tényleg nagyon egyszemélyes szobám éjszakára. Ádám azt mondta, hogy ő a városban mászkál majd, és ma a buszon fog aludni. Tone még ki is jött elém kocsival a buszpályaudvarra... A szálláson már lázas is voltam, szóval bekaptam egy Algopyrint, lezuhanyoztam - legalább 20 percet álltam a forró víz alatt, ami rám nagyon nem jellemző; de ez volt életem egyik legjobban eső zuhanyzása - aztán legurítottam fél liter forró, mézes teát, és elaludtam. Kb 10-12 órát aludtam egyfolytában.

Reggel már egy picit jobb volt, mert lázam már nem volt, viszont a torkom még mindig borzalmasan fájt. Reggelire még egy fél liter mézes tea, meg lágy tojás, meg mindenféle egyéb kenyérre való svédasztalos ennivaló fogadott. Kaptam még egy kulacsnyi forró teát az útra is. Tone szóval tartott, aztán 8:00 körül elköszönt, mondván hogy ő másnap utazik nyaralni St. Tropez-ba, és az éjszaka nem aludt semmit, mert folyton felriadt, hogy ezt nem csinálta meg, meg azt nem csinálta meg, és hogy ő most megreggelizik, és alszik. Összeszedtem a cuccom, írtam még egy utolsó köszönő cetlit neki, mert már nem akartam zavarni, és elsétáltam a buszpályaudvarra. Itt találkoztam Ádámmal, aki végül valami focipálya mellett mégis aludt néhány órát. Felszálltunk a buszra, és visszautaztunk Bergenbe.

Az út ide röpke öt és fél óra hosszú volt, közben megfűszerezve egy alagúttal, ami a tengerszint alatt 133 méter mélységig megy le, eggyel, ami 231 méterig (ezt már ugye említettem korábban is), és eggyel, ami elágazik félúton kétfelé.

Az úton már semmi érdemleges nem történt, úgyhogy ezt a postot is ünnepélyesen lezártnak tekintem.